Ilyen gondolatok keringtek az agyamban miközben a gépünk leszállt. Alig vártam, hogy végre kikapcsolhassuk az öveinket és leszálljunk. Én pattantam fel elsőnek (ha a stewardesseket nem számítjuk) és végig azt sipítoztam, siessenek már, mert még ma le akarok innen kászálódni.
-Nyugi már, hugi, talán randid lesz, vagy mi?- Lorin természetesen semmit nem sietett el, még arra is volt ideje, hogy bepúderezze az orrát, mikor én már tűkön ültem.
Aztán a hercegnő is elkészült, úgyhogy végre leszállhattunk. Elsőnek mentem ki és amikor kiértem a napfényre, az olyan volt, mint a filmekben, meg a reklámokban szokás. A hirtelen szél fújta a hajam, a nap miatt hunyorognom kellett, az egész olyan volt, mint egy tökéletes lassított felvétel.
-Sasha, ez nem a kifutó, mozogj már!-a tökéletességet elrontja maga a Tökéletesség...
-Ne veszekedjetek már ennyit-csitította anya-inkább siessetek a csomagjaitokért.
Lorinnak nem kellett kétszer mondani. Kihúzta magát (bár nem tudom hova húzta a maga 175 centijével) és úgy indult el a táskájáért mintha az angol királynő készülne megvendégelni. Én meg utána csámpáztam. Nem értem, hogy tud menni abban a magassarkúban... egyszer vettem fel egy olyat, kíváncsiságból. Mintha gólyalábon járna az ember, és mindig olyan érzése van, hogy a következő lépésnél kitöri a bokáját. Hát köszönöm szépen, én inkább járok a biztonságos tornacipőmben, mint egy ilyenben.
Amikor beléptünk a terminálba, szembesültünk azzal a hatalmas tömeggel ami egy szokványos szombaton lenni szokott. Igazából nincs gondom a tömeggel, ha leülhetek, és hallgathatom az emberek beszélgetéseit, meg nézhetem őket ahogy sietnek vagy épp bosszankodnak. Akkor nem szeretem őket, amikor benne vagyok. Ugyanis ilyenkor senki nem figyel a másikra, csak a saját érdekeit nézi, még egy 'bocsánatot' sem motyog el az orra alatt amikor neked megy.
-Sasha, te várj meg minket az oszlopnál, addig mi elhozzunk a csomagjainkat.-köszi, anya, és mégis mit csináljak addig? De nem akartam már utána kiabálni, ugyanis az egész családomat azonnal megette a tömeg. Odafurakodtam az oszlopig.
-Oké, oszlop, most itt leszek egy ideig. Remélem, nem zavarlak.-remek, most meg egy oszlophoz beszélek. Azt hiszem, a beton nem beszél, de azért kipróbáltam, hátha mégis. Amikor láttam, hogy semmi esélyem szóra bírni újdonsült barátomat, elővettem a telefonom meg a fülhallgatóm és úgy döntöttem, kizárom a külvilágot.
Úgy a második számnál tarthattam, amikor valaki hátulról elkapta a táskámat, lerántotta a vállamról és elszaladt az egyik kijárat irányába. Egy pillanat kellett hozzá hogy leesen: kiraboltak! Nem tétováztam, rögtön utána szaladtam. A férfi (bár hátulról, kapucniban nem lehettem biztos benne) elég gyors volt, de én vagyok a suli legjobb futója, biztos voltam benne, hogy nem győz le. Sorban löktem félre az embereket, nem törődve vele, hogy gyerek vagy idős, csak egyvalami járt a fejemben: nem veheti el a táskámat. A dühödt tömeg arcai bosszúságot tükröztek ahogy megfordultak utánam vagy egy felháborodott 'hé!'-t kiáltottak utánam, de én csak futottam. Kiértem a reptér parkolójába, taxik és bérelt autók között kanyarogtam, majd a nyílt utcán feleakkora tömeg között futottam. Még mindig nem értem utol a rablómat. Fogalmam sem volt, merre megyek, vagy merről jöttem, meg sem fordult a fejemben, hogy hogyan fogok visszajutni ha megszereztem a táskát...vagy nem.
Nem is volt időm ilyeneken gondolkozni mert a semmiből mellettem termett egy óriás. Nem, nem óriás volt, csak egy nagyon magas ember. Nekem három-négyméteresnek tűnt, de persze én nem vagyok olyan magas. Fekete volt, és nagyon hosszú lábai voltak, amiket nagyon gyorsan szedett. Miközben méregettem közös futásunk alkalmával, rám nézett (vagyis inkább lenézett rám), elmosolyodott, majd minden erőfeszítés nélkül gyorsított, utolérte a tolvajt, egy jól irányzott gyomrossal leterítette majd elvette tőle a táskámat. Én zihálva megálltam. Annyira kifáradtam, hogy le kellett hajolnom és a kezemet a térdemre támasztanom. Közben éreztem, hogy valaki eltakarja a napot, mert hirtelen sötétebb lett. Azt hiszem, a megmentőm állt elém. Felnéztem, és az alak csak mosolygott és felém nyújtotta a sok mindent megélt táskám. Kinyújtottam érte a kezem és elvettem.
-Kö-köszönöm.
-Nem tesz semmit.-még mindig mosolygott.-Darius Morris vagyok.
-Sasha Brown.-kézfogásra nyújtottam a kezem, de helyette megölelt.-öhm, örülök, hogy megismertelek.
-Részemről a szerencse.-kezdett idegesíteni a mosolya. Mit is mondott hogy hívják? Csak ne lihegnék ennyire...biztos valami gyenge kezdőnek hisz. De mi a neve? Morris..Darius..nem. Az teljességgel kizárt.
-Leesett?-nevetett, biztos látta, hogy megváltozott arckifejezéssel nézek rá.
-A-aha...szóval te játszol a Lakersben, mi?-ez elég laza?
-A-aha.-utánozott.
-Hé!
-Hé.
-oké, ezt mondd ki utánam: cirkuszi csibe combcsont.
-Cirkuszi cibe...najó, hagyjuk, inkább nem utánozlak-nevetett ki.
-Na azért!-már én is nevettem.-amúgy nagy rajongótok vagyok, a legnagyobb, ha lehetek ilyen szerénytelen.
-Lehetsz. Bár mindenki ugyan ilyen szerénytelen, ahogy te mondtad, de egye fene, neked tényleg elhiszem.
-Én nem csak úgy mondom! Az összes meccseteket láttam. És amúgy kosarazom is.
-Te?-hahotázott.
-Igen, én, talán valami bajod van vele?
-Mondd csak, hány centi magas vagy?
-168.-húztam ki magam.
-Na látod, én meg 193. Csak pár centivel vagyok magasabb.
-Nem érdekel, én akkor is kosarazni fogok.
-Jó válasz.-kacsintott rám.
-Egyébként..öhm..nem tudod egészen véletlenül, hogy hol is vagyok? Tudod, egy pöppet elkeveredtem a reptérről...
-Szerintem is. Amúgy innen elég messze van, de ha elmegyünk hozzám, elviszlek kocsival. Nyugi, csak egy sarokra lakom.-nem nyugtatott meg, de azért követtem.
És tényleg, egy sarokkal arrébb, egy elég jó helynek kinéző utcába kanyarodtunk. Már épp kezdtem aggódni, hogy melyik az ő házuk, amikor megálltunk egy nagy, fehér épület előtt. Első ránézésre semmi különleges nem volt benne, nem volt kastély méretű, nem tűnt méregdrágának, egyszerű ház volt. Ha csak elmentem volna mellette, nem feltételeztem volna róla, hogy ebben egy világhírű kosárcsapat játékosa lakik.
A ház előtti nagy fát csodáltam még a lépcsőről is. Nálunk nem voltak ilyenek.
-Tetszik? Még a dédnagypapám ültette.
-Olyan...magas.
-Hát, mivel kosaras vagyok, nálam minden olyan...magas.-ezen nevetnem kellett. Még akkor is mosolyogtam, mikor beléptünk a házba...ami korántsem látszott annyira lakatlannak, mint kívülről. Feltételezem, a nappali irányából ugyanis emberi hangok, nevetések szűrődtek ki az előszobába.
-Azt hiszem, itt van a csapat pár tagja, meg lehet, az edzőnk is. Gyorsan bemutatlak nekik, utána indulhatunk.
Jobb híján én csak bólintottam és követtem az égimeszelőt a nappalijába.
-Hahó emberek! Hoztam valakit. Ő itt Sasha Brown, a legnagyobb fanunk.-csak egy gyenge integetésre futotta tőlem. Meglepő módon a szobában lévő összes ember odajött megölelni (úgy látszik, ez egy szokás a kaliforniaiaknál) és bemutatkozni. Ott volt a két Steve, Earl Clark, Chris Duhon, Robert Sacre, az edzőjük, és egy barna hajú fiú, akiről fogalmam sem volt kicsoda.
-Szia, Del vagyok-nyújtott kezet egy negyvenes éveiben járó, sötét hajú férfi, aki nyilván az edzőjük.
-Öhm. Jó napot.-jót nevetett határozatlanságomon, bár én majdnem elsüllyedtem.
-Tegezz csak nyugodtan, nem vagyok én olyan öreg.
-Akkor heló.-így azért sokkal könnyebb.
-Fiam, jó lenne, ha te is bemutatkoznál, úgy illik-szólította meg Del a kanapén ülő, ugyancsak sötét hajú fiút, aki eddig a telefonját bújta. Apja kérésére kénytelen-kelletlen feltápászkodott, elém állt, végigmért a -nagyon sötét kék, talán zöldes- szemeivel, majd kezet nyújtott.
-Szia, Michael vagyok.
-Sasha.
-Jó, most, hogy mindenkit megismertél, indulhatunk?-kérdezte Darius.-a szüleid már biztos aggódnak érted..
-Még egy perc, Darius!-szólt közbe Del.-az ifjú hölgy nem szeret véletlenül kosarazni?
Mindenki kíváncsian függesztette rám a tekintetét.
-Éppenséggel imádok.
-Csodálatos! Ugyanis mi idén ősszel indítunk egy kurzust...egy lány csapatot. Meglátjuk, mi sül ki belőle, de örömmel vennénk, ha jelentkeznél-barátságosan mosolygott, de nem tudhatta, hogy nem lehet...
-Öhm..nagyon szépen köszönöm a meghívást, de nem lehet, ugyanis mi nem kaliforniában élünk.-ez volt az elfogadhatóbb magyarázat, a többit úgysem kellett tudnia.
-Hát ez szomorú...azért, remélem, még találkozunk!
-Őszintén remélem.-mosolyogtam vissza az edzőre.
Már éppen indultam volna, amikor Michael megállított. A számomat szerette volna megtudni. Oké, megadtam neki, végül is a kedvenc csapatom edzőjének a fia. Aztán Darius elvitt a reptérre. Mondanom sem kell, anya már a rendőrséget is kihívta. Jellemző. Egyszer tűnök el két percre, máris kint van a rendőrség, a tűzoltók, meg a mentők. Dariusszal közösen megnyugtattunk anyát, hogy nyugodjon meg, semmi bajom, túléltem, csak futottam egy kicsit. Szegény majdnem elájult, legalábbis nagyon sápadtnak tűnt. Nem úgy a nővérem... ő teljes nyugalommal reszelte a körmét az egyik padon, látszólag nem érdekelte, hogy eltűntem. Apáról meg inkább ne is beszéljünk... ő csak annyit kérdezett, hol voltam, utána ő is leült Lorin mellé.
Amikor megnyugodtak a kedélyek, a rendőrség is visszament a helyére, vagy ahova szokott, elérkezett az idő, hogy Darius is menjen. Búcsúzóul megölelt és annyit mondott, majd találkozunk. Ez most azt jelenti hogy majd találkozunk? Szóval fogunk még találkozni? Soha nem éreztem még ennyire jól magam. Csak azt reméltem, hogy nem álmodtam az egészet...
